Búcsúzunk Tőled, Tibi Bácsi

 Verő Tamás rabbi búcsúbeszéde

Drága Majre Morénu HaRáv Oser Lemel ben Jehosa Cvi Hálévi! Kedves Tibi!

Megtiszteltetés volt számomra, amikor felajánlottad, hogy tegezzelek. Mindig, minden körülmény között tanítottál, példát mutattál mindnyájunknak. Most, hogy az örök élők útjára léptél, ezzel is irányítasz bennünket. Majd egy évszázados életed, több évtizedes, Mártával boldogságban, kiegyensúlyozottságban, és szeretetben leélt idő, az unokáid imádatában és büszkeségében töltött évek, a zsidó hagyományokban, a tradíciókban, teljesedett ki.

Szívesen meséltél a gyermekkorodról, a szülői hátteredről, az ortodox miliőről, a vallásos otthonról, és mi ittuk szavaidat. Nem kérkedtél, nem kioktattál minket, csepegtetted az igazi zsidó lét pillanatképeit, és ez természetességgel jött belsődből. Hány és hány alkalommal csöndesült el a környezeted, a közösség, amikor beszéltél, és kis gyermekektől a legidősebbekig csak tátott szájjal csodálkoztunk mindazon, amit te elénk varázsoltál.

Lejnolásod, az áldásaid, az imáid, a lényed hiányzik. Nem is tudjuk felfogni, mit veszítettünk el. Nem oly rég, Márta végső nyugalomra hajtotta fejét, és mi nem akartuk látni a jeleket, de Te nélküle már nem voltál a régi. Egy sárga színű kis cédulát adtál Nekem a temetése előtt, amire saját kezűleg 4 dolgot írtál fel. Fontos és jelentős információkat. Kérdeztem: még ezen kívül szeretnéd, ha valamit megemlítenék a búcsúztatás során. Mondtad ez mindent elmond, ennél több nem kell, csak az ima. Érzem, hogy most is ezt szeretnéd.

Erre a papírra is most csak röviden írnál. Mondjam el a sámsoni történeteket, a zsidó fiúcska esetét a szlichesszel, a szükeszi pitommal, a sábeszi otthoni és ünnepi zsinagóga hangulattal. A háborúban átélt szörnyűségeket, amikor sírt kellett ásnod saját két kezeddel a kibombázott vagon halottainak. Az esküvőtők körülményeit, amikor Mose Weisz rabbi tudtodon kívül megszervezte a minyent, melyért lelked mélyén életed minden pillanatában hálás voltál neki. Peti születését és felnevelését, unokáid egymás utáni megérkezését, a legkisebb nemrég született cseperedését, és ahogy a legnagyobb unokád az izraeli hadseregben méltó követőjévé válhatott a Te katonai pályádnak. A születésed körülményeit sem felejthetjük el, hogy igen, Jajm Kiperkor, a böjtnapon is lehet briszt tartani, ahogy ez veled megtörtént, és ennek említésével még ekkor is valami fontos dolgot tanítanál.

Mert mindenkihez örömmel és boldogsággal fordultál, a családodhoz, a zsinagógai közösségedhez, a Sálom klub tagságához. Pár napja ott voltam nálad, és a sábeszi tóra olvasásról beszéltünk. És te fejből hiba nélkül, pontos dallammal fejből idézted a megfelelő részt. Most is a szemeddel intenél nekem a baráti társaság soraiból, hogy elég, nem kell a sok duma. Fontosabb a héber szó, az ima hangja. És én teszem a dolgom. Mondom a zsoltár szavait. Mondanád, hogy Elul hónap van, ilyenkor a 27-est mondtunk mi otthon réges-rég. És én most mondom a 27-es zsoltárt:

” Dávidé. Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek? Ha gonoszok jőnek ellenem, hogy testemet egyék: szorongatóim és elleneim – ők botlanak meg és hullanak el. Ha tábor fog körül, nem fél szívem; habár had támad reám, mégis ő benne bízom én. Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában. Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem. Most is felül emeli fejemet ellenségeimen, a kik körültem vannak, és én az ő sátorában örömáldozatokkal áldozom, énekelek és zengedezek az Úrnak. Halld meg, Uram, hangomat – hívlak! Irgalmazz nékem és hallgass meg engem! Helyetted mondja a szívem: Az én orczámat keressétek! A te orczádat keresem, oh Uram! Ne rejtsd el orczádat előlem; ne utasítsd el szolgádat haraggal; te voltál segítőm, ne taszíts el és ne hagyj el engem, üdvösségemnek Istene! Ha atyám és anyám elhagynának is, az Úr magához vesz engem. Taníts meg engem a te útadra, oh Uram! Vezérelj engem egyenes ösvényen, az én üldözőim miatt. Ne adj át engem szorongatóim kivánságának, mert hamis tanúk támadnak ellenem, és erőszakot lihegnek. Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén! Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat. “


Kovács Tibi halálára – Dr. Friedman Gábor gondolatai

DSCF2242_resize 2Apámmal gyerekként a Nagyfuvaros utcai shulban az elöljáróknak fenntartott helyen ültem, a többséggel szemben, a Tóraszekrény mellett. Anyám a karzat első sorában. Apám jól tudott davenolni. Anyámat megvártuk a kijáratnál a lépcső alján, mindig, visszatérően ugyanazt a szemrehányást tette apámnak, hogy miért kell olyan pólisiasan űznie, az ovinű málkénű felhallatszik hozzá.

Nekem is így maradt a fülemben.

Aztán mentünk tovább, egyik shul, másik, a szülők meghaltak, a húgom lánya Tomi felesége lett, mi is Budára költöztünk, kézenfekvő lett az ő templomába járni. Az első alkalmaknak egyikén, egyszer csak felkaptam a fejem, a Kaddishnál valaki úgy mondta: Brich hű. Hirtelen otthon éreztem magam. És azóta is.

Tibi volt. Kovács Tibi. Jesíva-bócherből lett örnagy. Örnagyból lett Talmid-hochem. Ő leinolt. Tudta a nagyünnepeken, hogy mit kell mondani, mikor, és mit nem. Unokáim bríszénél ő davenolt. Bar micvói alkalmából ő segített nekik, leinolt.

Szemében mindig vidámság volt, béke és valami huncutság is. Szerettem látni. Jó volt hallani tőle az apám-féle ovinű-malkénűt. Miatta voltam a Frankelban otthon.
Mikor elvesztette feleségét, nem maradhatott a szeme huncutan vidám. Kovács Tibi szomorú szemekkel nem lett volna már az, aki hosszú életében volt. Bánatosan nem leinolhatott volna a bímánál, nem, így nem élhetett tovább. Nem fért volna már bele az életébe ez a változás.

Idén nem ő fog leinolni. Nem akarja levitaként megmosni a kezemet. Idegenebb lesz a világ nélküle. Mint ahogy ez a város, az ország is.

Tibi a hajdúsámsoni jesívában tanult, úgy tudom, a szomszéd faluban született. Nagyon zsidó és nagyon magyar volt. Kiejtésén szülőföldjének nyelvjárása ízesen hangzott.

Kihalt vele egy fajta zsidó, akihez sok közöm volt. Benne lakott a magyarságba integrálódott, nem asszimilált vallásos zsidó. Mint a nagyszüleim. Dédszüleim. Nem tehettek róla, hogy kivetette őket az a kultúra amelyikbe generációkon át belenőttek. Zsidóságuk maradt meg. Tibi unokája már Izrael polgára. Talán kevés magyar akcentussal beszéli a hébert. Tibi sem lett szomorú attól, hogy csak zsidóvá vált, tudta az az örök.

Más generációba tartoztunk, de közeli barátomnak éreztem. Hiánya fáj.

Legyen lelke bekötve az élők kötelékébe, nyugodjon békében.

Dr. Friedman Gábor

2014. szeptember 7.

 


Villányi Benjámin emlékezik Tibi bácsira

Kovács Tibi bácsi egy önálló intézmény volt, a Frankel zsinagóga legnagyobb támasza, közülünk az első, nem kizárólag kora, hanem tapasztalata, tudása és jelleme miatt is. Hajdúsámsonban született napok híján 90 éve. Mindig mesélte, hogy a falujában mennyi zsidó élt. Ha rá gondolok, csak emlékmorzsákat tudok feleleveníteni, de ezekből a töredékekből kirajzolódik egy olyan világ, ami sajnos már eltűnt. A nagyünnepek alatt született, a brisze is ekkor volt. Ajser Lámel ben Jöhajsue Árje háLévi. Mesélte, hogy peszáchkor hogyan hozták le a padlásról a külön edényeket, vagy szükeszkor néhány fillérért eszrogot kölcsönzött a lülev rázásához, és a véletlenül letört piszemet gombostűvel igyekezett a helyén tartani, de az tönkrement. Hogy tajcsolták a Tajrét, és jiddisül is el kellett mondani a Má nistánót. Hogy jajm kiperkor már hajnalban 26elkezdték az imádkozást, és szalmával szórták föl a padlót, hogy mezítláb ne legyen hideg. Hogy a nehéz időkben a plébános járt át az iskolába kikérdezni a rabbi helyett a gyerekeket. És beszélt arról is, hogyan kellett a háború alatt tankok ellen árkot ásni, amiken azok végül persze pillanatok alatt átmentek. És hogy a háború után katona lett, és titokban akarta feleségül venni Márta nénit Debrecenben, de a híres hajdúhadházi Majse Weisz dafke minjent szervezett. Miután nyugállományba vonult a hadseregtől még több időt szakított a Frankelre. De örült, hogy a folytonosság nem szakad meg, mindig rettenetesen büszkén mesélt az unokájáról, aki Izraelben szolgált a légierőnél. Egész héten a lejnolásra készült, Márta néninek olvasta fel és magyarázta a hetiszakaszt. Áskenáz kiejtéssel olvasta a Tórát, és annak ellenére, hogy úgy nehezebb, komác–pátáchból is alig lehetett hallani tévesztést. Hiába, a chéderben és a jesivában gyerekként megtanulták. Mindig mondtam neki, hogy ezt az előnyt mi, mostani fiatalok, sajnos nem tudjuk behozni. De mindig tanított valamire, hogy az áldás végén kicsit meg kell emelni a Tajrét, hogy a chátáf pátáchot röviden kell mondani, hogy az Örökkévaló neve alatt nem rázzuk a lülevet, és az embereket a 28. zsoltár versével számoljuk. Meg szerettem volna tőle tanulni lejnolni, szombatonként mindig nyújtotta a jádot, hogy a máftir részét én olvasom-e már. Tibi bácsi, még nem – válaszoltam. Már nem.

Az utóbbi egy-két évben ugyan gyengélkedett, viszont komoly balesetéből is hamar felgyógyult. De ekkor sem magával foglalkozott. Életemben egyszer láttam türelmetlennek, akkor is Márta néni miatt aggódott. És sajnos Márta néni egyre többször lett beteg, végül elment közülünk nemrég. Ez rettenetesen megviselte Tibi bácsit. Majdnem 60 évet éltek le együtt, egymás nélkül nem tudtak létezni. Szívébe szomorúság költözött, az utolsó hetekben említette, hogy már álmában újra Hajdúsámsonban van a szüleivel. Mielőtt külföldre utaztam, még felhívtam telefonon, hogy lösónó tajvót kívánjak, de sajnos nem vette föl, talán nem volt otthon.

Tibi bácsi, tudom, hogy most már örökké együtt vagytok Márta nénivel, de nagyon hiányzol nekünk. Nem tanultunk tőled eleget, helyed üresen marad a Frankelban.